Adrian Plass Irány a gumivár! című kötetében a rá jellemző szabadsággal és iróniával dolgozza fel a tékozló fiú hazatérésének a történetét. Az általa leírt – hipotetikus? – helyzet szerint a tékozló elindul hazafelé, de félúton találkozik valakivel, aki, a legteljesebb jóindulattal ugyan, de félrevezeti őt. Elmondja neki, hogy apja megbocsátotta a vétkeit, és örömmel visszafogadja őt, de ahelyett, hogy mindketten hazatérnének a szülői házba, egy különös pantomim-játékba kezdenek: eljátsszák, ahogy az atya tiszta ruhába öltözteti a tékozló fiút, gyűrűt húz az ujjára, és úgy tesznek, mintha leülnének a terített asztal mellé, és bőszen pusztítanák a hízlalt tulkot. Eleinte a fiú végtelenül megkönnyebbül és örül, de egy idő után valami hiányozni kezd…
Be kell vallanom, hogy régen nem talált szíven annyira semmi, mint ez a történet. Úgy érzem, ez a kifordított példázat rólam, rólunk, evangéliumi keresztényekről szól. Jópár éve gyötör valami megfoghatatlan hiányérzet, és sok olyan őszinte kereszténnyel találkoztam, akik hasonló érzésekkel küszködnek.
Amikor azonban erről kezdünk gondolkozni, beszélgetni, általában felbukkan valaki, aki nem engedi, hogy ezen a szálon túl messzire kalandozzunk. Hamar kiderül, hogy – John Bunyan Szent háború című könyvéből elcsent képpel élve – csak annyi a probléma, hogy „tapasztalat tábornokra” néztünk „hit tábornok” helyett, és ezért kezdett inogni a lábunk. Gyorsan félretesszük tehát tamáskodó kétségeinket, és visszamenekülünk a biztonságos pantomim-játékba: vasárnap elmegyünk az Istentiszteletre, szépen mosolygunk egymásra, csendességeket tartunk, hallgatjuk mások bátorító bizonyságtételeit, és igyekszünk nem gondolni arra, hogy vajon velünk miért nem történnek ilyenek?
Félreértés ne essék: én nem a hit fontossága ellen akarok kikelni. A hitetlenség veszélyére a Biblia sok helyen felhívja a figyelmet – azonban a hitünk nagyságánál sokkal fontosabb a hitünk tárgya. Ha a bizalmunkat a valódi, értékes, Istennel megélt kapcsolat helyett annak az utánzatába vetjük, és ezek után a tapasztalataink nem támasztják alá a hitünket, akkor a probléma nem a hitünk mértékében, hanem annak az irányulásában keresendő. És ebben az esetben – de csak ebben az esetben – kétkedő kérdéseink nem hitünk hiányáról árulkodnak, hanem éppen a tisztánlátásról és az őszinteségről.
A tények makacs dolgok. Tény, hogy keresztény közösségeinket, és sokszor személyes hívő életünket sem az őszinteség, hanem a tettetés, nem a szabadság, hanem egyfajta görcsös megfelelni-akarás, nem a szeretet, hanem a mosolygós álarc mögé rejtett közöny, rosszabb esetben gyűlölködés jellemzi. Attól, mert a tényekről nem veszünk tudomást, attól azok még tények maradnak. Ha behúnyjuk a szemünket, és nem akarjuk a problémákat észrevenni, az nem nagy hitre, épp ellenkezőleg: mélységes bizonytalanságra, hitetlenségre utal. Ha félünk ezekkel a dolgokkal az igazság napvilágánál szembesülni, az azt mutatja, hogy valahol legbelül, a mélyben ott lapul a kétség: vajon Isten elég hatalmas-e, hogy ezzel a dzsungellel megbírkózzon? És vajon az én hitem elég erős-e, hogy a sok megválaszolatlan kérdéssel szembesülve is ott merjek maradni Isten mellett? Szeret-e engem eléggé, kinyithatom-e előtte kékszakállú lényem legbelső kamráját is?
És ha igen? Mi van, ha megnyílok, ha minden kétségemet kipakolom, hogy Isten seregszemlét tarthasson fölötte? Ez bizony kockázatos dolog. Először is, lehet, hogy Isten Szentlelkének a fényében észreveszem, hogy sokmindent át kell gondolnom, újra kell értékelnem. Lesz sok olyan dolog, amit eleddig fontosnak tartottam, sok energiát fektettem bele, és most kiderül, hogy szemét. Más dolgokról – profán, eleddig értéktelennek tartott semmiségekről – kiderülhet, hogy ez volt Isten szemében a legkedvesebb. Ha pedig így van, akkor, hogy az integritásomat megőrizzem, tennem is kell valamit. Ennél sokkal kényelmesebb, biztonságosabb, kiszámíthatóbb a pantomim-játék, még ha nem is kecsegtet akkora haszonnal…
Van viszont egy ennél sokkal súlyosabb kockázat is: mi van, ha nem kapunk válaszokat? Lesznek-e olyan égető kérdéseim, amelyekre nincs megoldás – még Istennél sem? Nem jobb-e ezeket nem bolygatni, hiszen ha egyszer elővettem őket, többé már nem tehetek úgy, mintha nem léteznének? Nem fogja-e egy ilyen kudarc derékba törni amúgy is roskadozó, gyengécske hitemet?
Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez nem lehetséges. Sajnos azonban még Pál apostol is, aki nálunk jóval nagyobb szakértő volt Isten őszinte követésében, még ő is megtapasztalta, hogy ez bizony lehet így – hogy Isten nem vesz el minden tüskét, nem ad meg minden választ, hogy lesznek kérdések, amelyek előtt életünk végéig értetlenül állunk. Vajon nekünk is elég lesz ehhez Isten kegyelme? Átível-e ezen szakadékok felett is Krisztus keresztje?
Sajnos ezekre a kérdésekre nincs válaszom, mégis úgy érzem, hogy nem szabad beérnünk kevesebbel csak a teljes őszinteséggel, csak a Jézus Krisztussal vállalt teljes közösséggel. Ha ezt csak imitáljuk, ha a problémákat lenyomjuk, az messziről ordít rólunk; észreveszik rajtunk más közösségek tagjai, de észreveszik a nem hívők is, akiket elvileg éppen nekünk kellene Krisztushoz vonzani.
A Biblia persze nem tartalmaz őszinteségre vonatkozó parancsolatokat, de nem azért, mintha ez ne lenne fontos. A Biblia sok más, kimondott parancsolata mellett ott az őszinteség, autentikusság igénye implicit szerepel minden egyes parancsolatban, történetben: a mi életünknek is olyan valóságosan kell megváltoznia, mint amilyen valóságosan Isten jelent meg ebben a világban, és amilyen valóságosan halt meg értünk a kereszten. Ennél semmiképpen sem érhetjük be kevesebbel.
