Tízen állták körül a mentőcsónakot a luxushajó fedélzetén. Szép csendes idő volt, felettük sirályok lebegtek. A matróz éppen a csónak vízrebocsátásával kapcsolatos tudnivalókat magyarázta az utasoknak.
– De hiszen ez a csónak kicsi! Ebben alig lehet elférni! Én ugyan bele nem ülnék, az biztos – szólt az egyik utas.
– Így van – kontrázott a másik. – És milyen kemények lehetnek ezek a deszkák! Hogyan lehet egy ilyenben aludni?
– Arról nem is szólva, hogy nincs kabinja. Mi lesz, ha eső jön?
– És hogy ez milyen piszkos! – berzenkedett egy elegánsan öltözött hölgy. – Kultúrember biztosan nem ül le egy ilyen ülésre…
– És hol a hűtőszekrény? Hol tárolják a bajbajutott utasok az élelmiszert?
– Hova tette az ízlését, aki ezt a csónakot lefestette? Pont ilyen ocsmány piros-sárgára…
A matróz csak hallgatott. Az ő feladata volt a mentőcsónak rendben tartása. Minden este ellenőriznie kellett a leeresztő láncokat, hogy rendben működnek-e. Végignézte a csónak eresztékeit, ellenőrizte, nem szivárog-e valahol. Olajozta az evezővillákat. És persze az ő feladata volt az összes út folyamán, hogy az utasoknak elmagyarázza, hogy mit kell tenniük vészhelyzetben. És a luxushajó utasai kivétel nélkül fintorogtak, minden esetben. Ilyen napokon a matróznak különösen kevéssé fűllött a foga fáradságos munkával elvégezni a mentőcsónak ellenőrzésének az egyhangú rutinját. Hányszor eszébe jutott már, hogy ma igazán kihagyhatná… Hiszen évek óta járja a tengert ezzel a hajóval, és soha nem történt baleset. A Marietta a világ legbiztonságosabb tengerjárói közé tartozik.
Azért aznap este mégiscsak nekiállt a szokásos munkának…
Az orkán már hat órája tombolt, és nemhogy nem vesztett az erejéből, de egyre erősödni látszott. A kapitány komor képpel állt a kormánykeréknél. Ilyen viharon még ő sem ment keresztül. Csak a hajó meg ne adja magát…
Lent a szalonban az utasok szintén nem érezték túl jól magukat. Két koktél között sokan a mellékhelyiséget is kénytelenek voltak meglátogatni, ahonnan meglehetősen zöld ábrázattal kecmeregtek elő. Valaki megkérdezte:
– Mit is mondott az a matróz? Hogy kell leereszteni azt a mentőcsónakot?
A többiek lehurrogták. Minek kelti itt a pánikot? Úgysem történhet baj. A Marietta a világ legbiztonságosabb tengerjárói közé tartozik.
A ködből kísérteties látványt nyújtó kis csoport bukkant elő. A luxusosztály tíz utasa kifehéredett körmökkel kapaszkodott a szalon nagy asztalába, amely szerencsére valamilyen könnyű fából készülhetett, hogy mindannyiukat a felszínen bírta tartani. Csodák kész sorozata volt, hogy mindannyian átvészelték ezt a vihart. Amikor a hajótest kettétörött, ők éppen kizuhantak a nyílt tengerre, nem ragadtak benn a hajóban. Valahogyan sikerült rátalálniuk erre az asztalra, és belekapaszkodniuk, amíg a vihar el nem csitult. Most viszont nem tudták, mitévők legyenek.
Valahonnan egyszercsak nyikorgást hallottak. Reménykedve tekergették a fejüket. A köd kissé összezavarta az irányérzéküket, így nem tudták megállapítani, honnan jön a hang. Aztán egyszer csak meglátták. A ködből egy kis csónak orra bukkant elő – egy piros-sárga mentőcsónaké. A nyikorgást az evezők produkálták, az evezőket pedig egy ismerős matróz működtette.
Az utasok üdvrivalgásban törtek ki.
A matróz, aki eddig háttal ült nekik, most megfordult. Mikor meglátta a bajbajutott utasokat, gyorsan fel akart ugrani az evezőpadról, hogy segítsen nekik beszállni. Aztán felcsillant szemében a felismerés. Aha, a luxusosztály!
– Hála Istennek! De jó, hogy itt van, – szólt az első utas. – Gyorsan, nyújtsa a kezét, hogy be tudjunk szállni.
– Kicsi ám ez a csónak, nagyságos uram, – szólt a matróz. – Nem hiszem, hogy nagyon kényelmesen elférnének benne…
– Hagyja most ezt, nincs idő a szórakozásra! – szólt egy másik utas.
– Hja, és a deszkák is kemények. Itt aztán egy szemhunyást sem tudnának aludni, – folytatta a matróz nyugodtan.
– Ki akar itt aludni? Mi csak be szeretnénk szállni!
– Meg aztán kabinja sincsen; még a végén eláznak, ha jön az eső!
– De hát ennél vizesebbek már nem lehetünk! Nagyon kérem, segítsen már beszállni! – a panaszos női hang már a hisztéria határán volt, de a matróz egykedvűen folytatta:
– És a kosz is nagy! Önök mind kultúremberek; csak nem akarnak egy ilyen kis piszkos ladikba bemászni?
– De hát itt nem maradhatunk!
– Hűtőszekrény sincs, sőt, még rendes étel se… Csak egy kis száraz kekszem van, de hát azt a magukfajta úriemberek úgysem vennék a szájukba.
– Keksz – sikoltott fel egy meglehetősen kövérkés úr az asztal sarkáról – úristen, mindjárt éhen veszek! Hol az a keksz?
– Na, ég áldja magukat!
Az egyik úriember, aki mindeddig hallgatott, most parancsolóan ripakodott rá a matrózra:
– Elég ebből! Hát mit képzel maga? Nem elég, hogy elsüllyesztették ezt a luxushajónak nevezett ócskavasat, még a mentőcsónakba sem akar beengedni? Van fogalma róla, hogy kikkel beszél?
– Hát, hogy eddig kik voltak, azt nem tudom. Innen nézve viszont leginkább egy csapat cápaeledelnek tűnnek…
– Én egy híres sztárügyvéd vagyok. Ha egyszer kijutunk innen élve, én olyan pert akasztok a maga nyakába…!
– Ha… – válaszolt mosolyogva a matróz.
– Ezt még megemlegeti!
– Ahogy gondolja. Viszlát! – és a matróz már nyúlt is az evezők után
Ekkor az egyik utas csendesen megszólalt:
– Kérem, én… Én is becsméreltem a mentőcsónakot tegnap. Mára viszont rájöttem, hogy mekkora balgaság volt ez a részemről. Megengedné… megengedné kérem, hogy beszálljak?
– Hát már nem tartja olyan visszataszítónak a színét?
– Egyáltalán nem! Innen lentről egyszerűen gyönyörűnek tűnik!
– És Önök mit gondolnak?
– Gyönyörű… egyszerűen csodálatos… – szólt a többi kilenc utas kórusa.
– Akkor mire várnak? Másszanak már be végre!
Az utasok szép sorjában, egymás után bemásztak, és elfoglalták a helyüket a csónakban. Utolsónak a fenyegetőző sztárügyvéd tornázta fel magát, arcán még mindig savanyú arckifejezéssel. Amikor a matróz lehajolt, hogy felsegítse, az ügyvéd a szemébe nézett. Ábrázata nem volt éppen mosolygásra berendezve, mégis szinte örömteli kifejezés jelent meg rajta. Egy szó nélkül kezet nyújtott a matróznak, aki pillanatnyi hezitálás után viszonozta a gesztust. Szavakra nem volt szükség.
A kis csónakra fél óra múlva talált rá egy arra haladó halászhajó. Már a távolbül kiszúrták, feltűnő piros-narancs színe miatt.
