Felelőtlen esszék

Adrian Plass Irány a gumivár! című kötetében a rá jellemző szabadsággal és iróniával dolgozza fel a tékozló fiú hazatérésének a történetét. Az általa leírt – hipotetikus? – helyzet szerint a tékozló elindul hazafelé, de félúton találkozik valakivel, aki, a legteljesebb jóindulattal ugyan, de félrevezeti őt. Elmondja neki, hogy apja megbocsátotta a vétkeit, és örömmel visszafogadja őt, de ahelyett, hogy mindketten hazatérnének a szülői házba, egy különös pantomim-játékba kezdenek: eljátsszák, ahogy az atya tiszta ruhába öltözteti a tékozló fiút, gyűrűt húz az ujjára, és úgy tesznek, mintha leülnének a terített asztal mellé, és bőszen pusztítanák a hízlalt tulkot. Eleinte a fiú végtelenül megkönnyebbül és örül, de egy idő után valami hiányozni kezd…

Be kell vallanom, hogy régen nem talált szíven annyira semmi, mint ez a történet. Úgy érzem, ez a kifordított példázat rólam, rólunk, evangéliumi keresztényekről szól. Jópár éve gyötör valami megfoghatatlan hiányérzet, és sok olyan őszinte kereszténnyel találkoztam, akik hasonló érzésekkel küszködnek.

Amikor azonban erről kezdünk gondolkozni, beszélgetni, általában felbukkan valaki, aki nem engedi, hogy ezen a szálon túl messzire kalandozzunk. Hamar kiderül, hogy – John Bunyan Szent háború című könyvéből elcsent képpel élve – csak annyi a probléma, hogy „tapasztalat tábornokra” néztünk „hit tábornok” helyett, és ezért kezdett inogni a lábunk. Gyorsan félretesszük tehát tamáskodó kétségeinket, és visszamenekülünk a biztonságos pantomim-játékba: vasárnap elmegyünk az Istentiszteletre, szépen mosolygunk egymásra, csendességeket tartunk, hallgatjuk mások bátorító bizonyságtételeit, és igyekszünk nem gondolni arra, hogy vajon velünk miért nem történnek ilyenek?

Félreértés ne essék: én nem a hit fontossága ellen akarok kikelni. A hitetlenség veszélyére a Biblia sok helyen felhívja a figyelmet – azonban a hitünk nagyságánál sokkal fontosabb a hitünk tárgya. Ha a bizalmunkat a valódi, értékes, Istennel megélt kapcsolat helyett annak az utánzatába vetjük, és ezek után a tapasztalataink nem támasztják alá a hitünket, akkor a probléma nem a hitünk mértékében, hanem annak az irányulásában keresendő. És ebben az esetben – de csak ebben az esetben – kétkedő kérdéseink nem hitünk hiányáról árulkodnak, hanem éppen a tisztánlátásról és az őszinteségről.

A tények makacs dolgok. Tény, hogy keresztény közösségeinket, és sokszor személyes hívő életünket sem az őszinteség, hanem a tettetés, nem a szabadság, hanem egyfajta görcsös megfelelni-akarás, nem a szeretet, hanem a mosolygós álarc mögé rejtett közöny, rosszabb esetben gyűlölködés jellemzi. Attól, mert a tényekről nem veszünk tudomást, attól azok még tények maradnak. Ha behúnyjuk a szemünket, és nem akarjuk a problémákat észrevenni, az nem nagy hitre, épp ellenkezőleg: mélységes bizonytalanságra, hitetlenségre utal. Ha félünk ezekkel a dolgokkal az igazság napvilágánál szembesülni, az azt mutatja, hogy valahol legbelül, a mélyben ott lapul a kétség: vajon Isten elég hatalmas-e, hogy ezzel a dzsungellel megbírkózzon? És vajon az én hitem elég erős-e, hogy a sok megválaszolatlan kérdéssel szembesülve is ott merjek maradni Isten mellett? Szeret-e engem eléggé, kinyithatom-e előtte kékszakállú lényem legbelső kamráját is?

És ha igen? Mi van, ha megnyílok, ha minden kétségemet kipakolom, hogy Isten seregszemlét tarthasson fölötte? Ez bizony kockázatos dolog. Először is, lehet, hogy Isten Szentlelkének a fényében észreveszem, hogy sokmindent át kell gondolnom, újra kell értékelnem. Lesz sok olyan dolog, amit eleddig fontosnak tartottam, sok energiát fektettem bele, és most kiderül, hogy szemét. Más dolgokról – profán, eleddig értéktelennek tartott semmiségekről – kiderülhet, hogy ez volt Isten szemében a legkedvesebb. Ha pedig így van, akkor, hogy az integritásomat megőrizzem, tennem is kell valamit. Ennél sokkal kényelmesebb, biztonságosabb, kiszámíthatóbb a pantomim-játék, még ha nem is kecsegtet akkora haszonnal…

Van viszont egy ennél sokkal súlyosabb kockázat is: mi van, ha nem kapunk válaszokat? Lesznek-e olyan égető kérdéseim, amelyekre nincs megoldás – még Istennél sem? Nem jobb-e ezeket nem bolygatni, hiszen ha egyszer elővettem őket, többé már nem tehetek úgy, mintha nem léteznének? Nem fogja-e egy ilyen kudarc derékba törni amúgy is roskadozó, gyengécske hitemet?

Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez nem lehetséges. Sajnos azonban még Pál apostol is, aki nálunk jóval nagyobb szakértő volt Isten őszinte követésében, még ő is megtapasztalta, hogy ez bizony lehet így – hogy Isten nem vesz el minden tüskét, nem ad meg minden választ, hogy lesznek kérdések, amelyek előtt életünk végéig értetlenül állunk. Vajon nekünk is elég lesz ehhez Isten kegyelme? Átível-e ezen szakadékok felett is Krisztus keresztje?

Sajnos ezekre a kérdésekre nincs válaszom, mégis úgy érzem, hogy nem szabad beérnünk kevesebbel csak a teljes őszinteséggel, csak a Jézus Krisztussal vállalt teljes közösséggel. Ha ezt csak imitáljuk, ha a problémákat lenyomjuk, az messziről ordít rólunk; észreveszik rajtunk más közösségek tagjai, de észreveszik a nem hívők is, akiket elvileg éppen nekünk kellene Krisztushoz vonzani.

A Biblia persze nem tartalmaz őszinteségre vonatkozó parancsolatokat, de nem azért, mintha ez ne lenne fontos. A Biblia sok más, kimondott parancsolata mellett ott az őszinteség, autentikusság igénye implicit szerepel minden egyes parancsolatban, történetben: a mi életünknek is olyan valóságosan kell megváltoznia, mint amilyen valóságosan Isten jelent meg ebben a világban, és amilyen valóságosan halt meg értünk a kereszten. Ennél semmiképpen sem érhetjük be kevesebbel. 

Pár évvel ezelőtt Karácsonykor a keresztény házicsoport, amelyet látogattam, elment felköszönteni egy-két ismerős nem keresztény családot. Kis ajándékokat vittünk, énekeltünk, és próbáltuk elmondani nekik, hogy szerintünk miről is szól ez szép ünnep. Mindenhol örömmel fogadtak bennünket, de volt egy olyan család is, ahol igen mélyen gyökeredző fájdalommal találtuk szembe magunkat.

A szóban forgó középkorú házaspár nem túl sokkal a látogatásunk előtt, tragikus körülmények között veszítette el egyetlen gyermekét. Ha jól emlékszem, a felnőttkor küszöbén álló fiú autobalesetben húnyt el – egy értelmetlen, tragikus, végtelenségig megrendítő esemény még nekünk, kívülállóknak is – hát még a szülőknek. Aligha voltunk meglepve tehát a házigazda udvarias de határozott válaszán: ők már nem tudnak hinni Istenben. Nem tudnak hinni egy olyan Istenben, aki ezt megengedi, aki olyan kegyetlen volt, hogy elszakította tőlük a gyermeküket. Nagyon nehéz, sőt értelmetlen lett volna ezzel vitatkozni, ezért nem is erőltettük, pusztán próbáltuk őket biztosítani az együttérzésünkről – soványka vígasz…

Azóta is sokat gondolok erre az estére, és arra a sok-sok emberre, akik egy hasonló trauma ilyen keserűségbe hajt – akik okkal kérdezhetik: hogyan engedheti ezt Isten? Ha olyan nagy a szeretete, ha igazán jót akar nekünk – hogyan teheti?

Vannak persze, akik ezt a kérdést csupán kötözködésből teszik fel; akik pusztán kapva kapnak ezen a problémán, hogy további gondolkodás nélkül elvethessék a keresztény világnézetet, annak minden kellemetlen következményével együtt. Az ilyenek számára számos intellektuális érvet fel lehet hozni, melyek többnyire az emberi szabad akaraton alapszanak: hiszen mindez annak a következménye, hogy Isten nem korlátozza szabad döntésünk jogát, még akkor sem, ha ennek szomorú, sőt tragikus következményei is lehetnek. Isten nem korlátozta annak az embernek a szabad akaratát sem, aki úgy döntött, hogy neki joga van ittasan, jóval a megengedett sebesség felett végigdöngetni a városon, és ezzel mások halálát okozta. Van tehát intellektuális válaszunk – ez azonban aligha segít azoknak, akiknél a kérdés nem puszta kibúvó, hanem húsba vágó, sőt (néha sajnos szó szerint) véresen komoly fájdalomban gyökeredzik. Mit mondhatunk az ő számukra?

Az évek folyamán rájöttem, hogy egyetlen olyan válasz létezik erre a kérdésre, ami elfogadható – nem csak az érintettek, de saját magam számára is. Ez pedig a következő: hiszem, hogy Isten nem tartja meg a távolságát mindezektől az eseményektől, nem szemléli szenvtelenül „onnan fentről” a mi szenvedésünket. Hiszem, hogy nincs a mélységes fájdalom, amit ne érezne Isten is velünk együtt, ami ne fájna neki is éppen annyira, mint nekünk. Nincs az a gyermekét sirató anya, hitvesét sirató házastárs, a szülei után bánkódó gyermek, akinek a fájdalmát ne érezné Isten is. Napról napra összetöri a szívét a gonoszság, a kegyetlenség, az értelmetlen, világ-méretű fájdalom, amiben az embereknek részük van.

Amikor ezen gondolkodtam, eszembe jutott egy megtörtént esetet feldolgozó film. Egy sztárügyvédről szól, aki többé-kevésbé akarata ellenére belesodródik egy nagy multi-cég ellen indított jogi hadjáratba, olyan pénztelen emberek képviselőjeként, akiknek a gyermekei, családtagjai a cég felelőtlen, környezetszennyező magatartása következtében haltak meg. Az ügyvéd eleinte a nagy pénz lehetőségét látja ebben az ügyben, később azonban személyes céljává válik, hogy igazságot szolgáltasson a károsultaknak. A kicsiny ügyvédi iroda azonban nem képes sokáig kitartani a gigászi céggel szemben, és – noha perdöntő bizonyítékok vannak a kezükben – végül kénytelenek peren kívül megegyezni a céggel, szégyenletesen kicsiny összegben.

A film talán legmegrázóbb jelenete, amikor mindezt az ügyfelek elé kell tárniuk az ügyvédeknek. Mikor megtudja, hogy milyen nevetségesen alacsony összeget kapnak kézhez (mindennemű igazságszolgáltatás, bocsánatkérés nélkül), az ügyfelek képviselője – egy gyermekét gyászoló anya – érthetően elégedetlen. A jogi cég vezetője azonban csak a következő lakonikus válasszal tud szolgálni: „Asszonyom, ennek az ügynek a költségeire ráment az ügyvédi irodánk, a személyes vagyonunk, az autónk, a házunk… minden! Öt csődbe jutott ember áll Önök előtt.” Ezen a ponton valami döbbenetes, elemi erővel, bombaként robban az asszony szenvedélyes válasza:

„Hogy meri összehasonlítani a maguk veszteségét a miénkkel?”

Amióta a filmet láttam, folyamatosan tépelődöm ennek a kérdésnek a jogosságán. Hiszen az ügyvédek hősies küzdelmet folytattak, körömszakadtáig, hogy ezt a pert megnyerjék! Már jóval előbb kiszálhattak volna, alkut köthettek volna sokkal előnyösebb feltételekkel, megőrizve a méltóságukat és a vagyonukat. Ők azonban nem adták fel, csak amikor már végképp vereséget szenvedtek, mentették, ami menthető, és még azt is a károsultak között osztották szét. Hogy mondhat ilyet ezek után ez az asszony?

Azonban várjunk csak egy kicsit! Egy kicsit mélyebben belegondolunk, nem kerülhetünk meg egy apró de fontos momentumot: az asszonynak igaza van – mélységesen, megdöbbentően, keservesen igaza! Hiszen mi az autó, a ház, a vagyon, az állás elvesztése ahhoz képest, ha valaki a gyermekét veszíti el? Hogy hasonlíthatja valaki egy állás, vagy akár a személyes méltóság elveszítését egy szerető házastárs elveszítéséhez?

Lehet, hogy első pillantásra nem tiszta a párhuzam. Ha azonban mélyebben belegondolunk: valahogy úgy állunk mi Isten előtt, mint az öt ügyvéd az elkeseredett asszony előtt. Hozzuk a fájdalmainkat, a veszteségeinket, a szomorúságunkat, és kérdőre vonjuk őt: Uram, hogy engedhetted? És akkor, ha őszinték vagyunk, rá kell döbbennünk, hogy Isten is elveszített valamit. Hiszen, ahogyan a Biblia írja: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte…”! Isten ezen a ponton valóban elveszítette az ő egyszülött gyermekét, aki ráadásul bűntelen volt. Nem hiszem, hogy lenne értelmetlenebb, kegyetlenebb, szomorúbb halál, mint ami Jézus Krisztussal történt.

Hogy mi történt abban a tragikus pillanatban a szellemvilágban, azt csak találgatni tudjuk. Egy azonban biztos: a Biblia több helyen kihangsúlyozza, hogy Istent itt valódi veszteség érte, hogy az áldozat valódi volt, és túlment minden fájdalmon, gyászon, szomorúságon, amit ember valaha érzett. Isten ismeri a szenvedésünket; sokkal mélyebben ismeri, mint mi. Mégsem kicsinyelli le a mi szenvedéseinket; éppen azért, mert tudja, mekkora a bánatunk, ott áll mellettünk, ott sír velünk együtt, érzi minden fájdalmunkat. Ezt nem tudom bebizonyítani Neked, kedves olvasó, csak kérve kérlek: bármilyen fájdalmad van, hidd el, hogy Isten nem nézi szenvtelenül, hanem veled együtt gyászol, veled együtt sír.

Ezen a ponton egy nagyon nehéz döntést kell meghoznunk. Hihetjük továbbra is azt, hogy Isten (ha egyáltalán létezik) kegyetlen, és vádolhatjuk őt a fájdalomért, amit érzünk. Végigélhetjük az egész életünket keserűen és mérgesen Istenre. Azonban dönthetünk úgy is, hogy elhisszük: Isten velünk érez, velünk sír, és lehetőségünk van odamenni hozzá, elmondani ami fáj, és Nála keresni vígaszt, felüdülést. Ha ez utóbbit tesszük, Ő szép lassan, kíméletesen begyógyítja a sebeinket, és újra értelmet ad az életünknek.

Ez a döntés csak a mi kezünkben van.

Időnként kiszakadnak belőlem ezek az írások, a lehető legvegyesebb témakörökben (hitélet, apologetika, evangélium, stb.) Ezeken a területeken különösebb kvalifikációkkal nem rendelkezem, ezért túl sok súlyt nem lehet tulajdonítani a gondolataimnak; próbáltam már publikálni is őket, de nem tartottak igényt számottevő érdeklődésre (egy talán megjelent valahol.) Lehet, hogy csak nekem érdekesek, de ha valakit érdekelnek ezek a "vegyes tűnődések", itt elolvashatja őket.